Zsdála

Zsdála
1400 lakosából 1900-ban még több mint 1200-at magyar anyanyel­vűnek írtak be. A nagy fordulat századunk első évtizedében következett be, mert az 1600-as népességből 1910-ben mindössze 114-en vallották magukat magyar anyanyelvűnek. A Julián-iskolába csupán 18-an jártak 1913-ban.8 (A falubeliek véleménye szerint a beköltözöttek gyerekei.) Ez már egy eredményes elhorvátosításnak volt a következménye, hiszen ott több mint száz éve horvát iskolába járnak a gyerekek, s a katolikus egyházi vezetés is csak horvát papokat küld a községbe. A horvát hivatalos szervek és a kutatók „elmagyarosodás”-ról beszél­nek, de az általuk (is) tapasztaltak ennek ellenkezőjét bizonyítják.9 Az ott élők tudatában már egy az állampolgárság és a nemzetiség, sőt a hatóságok előtt anyanyelvüket sem vállalják az egymást váltó, még mindig magyarul beszélő nemzedékek.
DSCF4776
Zsdálai gyermekek magyar nyelvű műsora 2015. márciusában az iskola épületében

Valamikor a faluban mindenki kizárólag magyarul beszélt. Ezt így meg is fo­galmazták, hozzátéve, hogy „…csak a kívülről jöttek beszélnek horvátul”. Az öregasszonyoknak még volt magyar imakönyvük. Bár sok szülő a gyerekeivel csak horvátul beszél, „hogy könnyebb legyen nekik az iskolában”, az iskolások a szünetekben magyarul játszanak, egymástól tanulnak meg magyarul, még az odakerült szerbek, makedónok gyerekei is. A magyar nyelv élő voltát, erejét mu­tatja, hogy a Daruvárról oda nősült cseh erdész és gyerekei is beszélnek magya­rul, de az utóbbiak csehül már csak értenek. A helyneveket következetesen ma­gyarul használják: Kapronca, Szentgyörgyvár, Koprivnica, Djurdjevac helyett.

A magyarsághoz, Magyarországhoz egy sajátosan negatív képzet tapad. Részben azért – mint mondták – évszázadokon át „onnan” csak a törvénnyel összeütközésbe kerültek, pandúr, zsandár elől menekülők jöttek a faluba, akik ott, egy részben más törvények által igazgatott „társországában, másik vármegyé­ben új életet kezdhettek.

Ezt a negatív magyarság- és Magyarország-képet csak erősítette az „informbürós” szembenállás korszakából visszamaradt, megdöbbentően erős hideghá­borús-határ menti pszichózis, a gyanakvás, az ellenségkeresés, az „éberség” továbbélése. Ezért minden – magyarul beszélő – falubeli visszautasította, amikor őt magyarnak neveztem, mondván, hogy . .a magyarországiak a magyarok, mi itt horvátok vagyunk”. A Baranyából odakerült tanítónőt, aki 1981-ben egye­dül íratta be magát a faluban magyar nemzetiségűnek, megkérdezték: „Ki ellen fog harcolni, ha bejönnek a magyarok?”

A tudat- és nyelvváltásra jellemző adalékok: a kaproncai autóbusz-állomáson, idegen környezetben magyarul beszélő zsdálaiak a horvátot „a mi nyelvünk­nek nevezték. Többen is szóltak arról, hogy a környékbeliek gúnyolják őket, mert a horvátot magyarosan beszélik, a szavakat keverve, rossz hanglejtéssel (aminek a horvátban különösen nagy jelentősége van), de a magyart is horvátosan. Amiben annyi az igazság, hogy magyar beszédjük ízes, archaikus,15 de má­ra már „konyhanyelv” szintre süllyedt: az elvontabb, intellektuális kifejezéseket csak horvátul ismerik. A nyelvi helyzetet bonyolítja, hogy nem az irodalmi hor­vátot, hanem egy táj szólást beszélnek.
Az eredmény az, hogy magyar származásukat letagadják, anyanyelvüket szé­gyellik, holott nem is olyan régen keresettek voltak mint tolmácsok. Azonosulni akarnak a körülöttük élő horvátokkal, és ezt a neofiták buzgalmával teszik: büsz­kén mesélték, hogy náluk működik a környék legjobb, leglelkesebb HDZ szer­vezete; ezt elismerve Tudjman is járt náluk.
Következésképpen szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy mai tudatálla­potukat tekintve Zsdálán magyarul beszélő horvátok élnek. Ennek ellenére van igény az anyanyelvi oktatásra, és gyerekeiknek is átadják őseik nyelvét. A tár­sadalmi mozgás ez ellen hat: a fiatalok nagy része városlakó, és az unokák már csak horvátul beszélnek. Végezetül a hivatalos vélemény: „Csaknem minden lakos beszél magyarul. Nemzetiségileg horvátok, bár van néhány magyar Baranyából és Magyarországról. (Az itteniek) elsajátították a magyart a szomszédos magyar településekkel fenntartott sok évszázados kapcsolatok révén, akikkel kereskedtek, összeházasodtak, és így tovább. Dél felé az átjárás a Dráván keresztül nehéz volt és veszélyes.”
A község általános jellemzői.
A bjelovári „tartomány” (régió)20 djurdjevaci „községéhez” (járás) tartozik; az előbbitől 54, az utóbbitól 25 km-re fekszik. Va­lójában Kapronca vonzáskörzetébe tartozik (19 km), amellyel 1988-ban 3 autóbusz-pár kötötte össze; ott van a legközelebbi vasútállomás is.21 Önálló községi
hivatala nem volt. Répással és több más környékbeli faluval együtt a djurdjevaci „néptanács”-hivatalhoz tartozott. A kirendeltségvezető, egyben anyakönyvvezető, hetente két napon tartott fogadóórát.
A faluban működött posta, orvosi és állatorvosi rendelő (egyik orvos sem lakott ott), viszonylag széles választékkal rendelkező bolt, 2 kocsma,23 mezőgazdasági, főleg gépkölcsönzéssel, értékesítéssel foglalkozó szövetkezet, katolikustemplom, óvoda, négyosztályos, részben osztott iskola,24 iskolai színjátszó-társulat, diszkó-klub, tűzoltó- és sportegyesület, HDZ pártszervezet, valamennyi horvát nyelven. A legközelebbi könyvtár Molván, mozi Golán volt, odajártak át a gyerekek. A falu eléggé elszigetelt életet élt: saját kulturális tevékenysége nem volt; időnként előadásokat tartottak a szomszédos – horvát – falvak színjátszói, tánccsoportja; sportcsapatok is jöttek onnan és – ritkán – Magyarországról.
A 8 családnál végzett adatfelvétel és elbeszélgetés arról győzött meg, hogy az ott lakók jó körülmények között éltek.25 A házak tiszták voltak és rendben tartottak; mindegyikben volt saját vízvezeték bojlerrel, de csatornázás híján emésztő gödörrel. Legtöbbje 4 szobás volt (két két, egy háromszobás és egy 4 + 2 padlásszobás). A porták, ólak, gépszínek, górék és a berendezés tisztes jólétet mutattak, nem hivalkodó gazdagságot. Minden háztartásban volt autó – keleti és nyugati márkájúak – , hűtőszekrény (általában mélyhűtővel), mosógép, porszívó, lemezjátszó, rádió és tv-készülék, helyenként képmagnó (videó) és hangszer. Könyv már alig: 5-10-40, a legtöbb 80, 1-2-3 régi, porosodó kivételével horvát nyelvűek, hiszen senki sem olvasott és írt magyarul. Valamennyien egyéni gazdálkodók voltak, akik általában 7-8 holdat műveltek; búzát, kukoricát és krumplit, takarmányt (szénát) termeltek. Egy kivétellel mindenütt volt traktor a hozzávalókkal;26 a gyümölcsöskertekben „ómát”, körtét, szilvát, diót termeltek. Minden gazdaságban tartottak legalább 3-5 tehenet, üszőt, 3-10 disznót (de volt 70 és 100 hízós állomány is), 20-50-100 baromfit, egy helyen nyulat; naponta 10-30 liter tejet értékesítettek a tejcsarnokban. Ott is voltak kettős birtokosok; 1949 után sokak földje Magyarországon maradt, s ké­sőbb elcserélték azokat.
DSCF4872
A zsdálai római katolikus templom, magyar nyelvű mise vagy bármilyen hitéleti alkalom évtizedek óta nincs, egyedül Karácsonykor énekelnek hagyományosan magyar dalokat is

Az anyagi jóléttel kiáltó ellentétben volt a maradiság, szellemi igénytelenség, bezárkózás. Noha csaknem mindegyik családban a telefont említették mint a legszükségesebbet (egyetlen készülék volt a postán!), kiderült, hogy leszavazták a telefon kiépítését a faluban, mert fizetni kellett volna érte. Mindkét magyar tv-csatorna adásai kitűnően foghatók, de általában nem nézik, mert ahhoz külön antenna kell, s az pénzbe kerül. Magyarországra nem érdemes menni – legfeljebb rokonlátogatásra – , mert a dinár rossz, s nálunk drágaság van. (Pedig akár kerékpárral is átjöhetnének a szomszédos góla-berzencei határátkelőn.) Általános volt a panasz a nagy adóra, drága vetőmagra, műtrágyára, üzem­ anyagra, az óriási inflációra – ezek országos gondok voltak, amelyek azóta csak súlyosbodtak. A lányok-asszonyok egy része a közeli Virje gyümölcsfeldolgo­zójába járt át idénymunkára. Régebben a fiatalok mind elmentek, de a 80-as évek közepétől egyre többen a faluban maradtak, amint a városokban egyre ne­hezebbé vált az elhelyezkedés. 1988-ban 35 család, 120-150 fő dolgozott-élt Nyugat-Európában.

Természetesnek vehetjük, hogy nem is hallottak a HMSZ-ről, tevékenységéről. A „mire lenne szükség” kategóriában csaknem mindenki egy gyárat kívánt, hogy legyen hol dolgozni a fiataloknak. Ez lehetne fa- és/vagy élelmiszer-feldolgozó, varroda, ahol az asszonyok dolgozhatnának, s mellette tarthatnák az állatokat. Igényeltek gáz- és vízvezetéket, kedvezőbb hitelfeltételeket, egy jó mezőgazdasági szakboltot, kerítést a vadak ellen, mezőgazdasági-egészségügyi szaktanfolyamokat. Az egyik helyen elhangzott az, hogy jó lenne megépíteni a ter­vezett horvát-magyar vízierőművet a Dráván, több kisebbet (de nem egy nagyot, hogy ne pusztuljanak ki az erdők). Ami a Magyarországról jövő segítséget illeti, egy valaki emlékezett rá, hogy egy időben átjárt hozzájuk a berzencei katolikus pap; egy 41 éves nő úgy fogal­mazott, hogy „…át kellene jönni, a néppel beszélgetni; ez a nép ide le van dob­va, senki nem törődik vele”. Enyhíteni kellene a (magyar) vámszabályokat – a zsdálaiakkal szemben legyenek elnézőbbek. Mások olcsó műtrágyát szerettek volna hozni Magyarországról. Egy 61 éves nyugdíjas viszont kijelentette: „Mi horvátok vagyunk, nekünk mindent megad a mi országunk.”
Lehet, hogy azóta már változott a véleménye, és általában javult Magyaror­szág és saját magyarságuk megítélése. A hallottak és látottak alapján egy dolog bizonyosan állítható: Zsdála több mint 900 magyarul beszélő polgára, szó sze­rint egy ugrásnyira Magyarországtól, nem veszett el a magyarság számára. Az évszázados folyamat visszafordítható, csupán kedvező nemzetiségpolitikai dön­tést igényel horvát részről, hivatalosan is elismerve a község magyar jellegét.
Három gyakorlati lépésre lenne szükség:
– a magyar nyelvű oktatás bevezetésére, még egy magyar anyanyelvű peda­gógus odahelyezésével;
– magyarul (is) tudó katolikus lelkész kinevezésére;
– a HMSZ – addig gátolt – munkájának engedélyezésére, támogatására.
Magyarországon is tudatosítanunk kell, hogy Moldvánál sokkal közelebb is élnek magyarok ezrei, akik magyar iskola és templom híján menthetetlenül el­ vesznek, ha nem próbálunk meg tenni valamit állami, egyházi és társadalmi szin­ten egyaránt nyelvük megtartására, magyarságtudatuk erősítésére.

 

Az eredeti tanulmányt itt olvashatja, mely a http://adattar.vmmi.org/ oldalról származik.

Jegyzet: Napjainkban Zsdálán csak 1-4. osztályig működik iskola, a Gólai Általános Iskola kihelyezett tagozataként. Az intézményben péntekenként dupla órában magyar anyanyelvápolás (Magyar Játszóház) működik, függetlenül az iskolai oktatástól. A foglalkozást Zabján Zsuzsa tanárnő tartja, aki a baranyai Dárdáról került a faluba.

2015-ben, a pécsi egyetemisták látogatásakor, a gyermekekkel folytatott beszélgetés alapján az iskolában tanuló kisdiákok mintegy harmada beszél anyanyelvi szinten magyarul. A felnőtt lakosság túlnyomó többsége, a született zsdálaiaknak pedig egésze érti és folyékonyan használja a magyar nyelvet.