“Megbízatásunk: a Nemzet!”

Legújabb bejegyzéseink:

Pécsett jártak a drávaszögi Vörösmart település magyar iskolájának nyolcadikos tanulói

Szabadkán tartotta 2023. évi tisztújító közgyűlését a Magyar Ifjúsági Konferencia

Az ’56-os forradalom és szabadságharc mártírjaira emlékeztünk

Hírek hónapok szerint:

.

Oldal megosztása
a közösségi médián:

Zsdála

Zsdála

1400 lakosából 1900-ban még több mint 1200-at magyar anyanyelvűnek írtak be. A nagy fordulat századunk első évtizedében következett be, mert az 1600-as népességből 1910-ben mindössze 114-en vallották magukat magyar anyanyelvűnek. A Julián-iskolába csupán 18-an jártak 1913-ban.8 (A falubeliek véleménye szerint a beköltözöttek gyerekei.) Ez már egy eredményes elhorvátosításnak volt a következménye, hiszen ott több mint száz éve horvát iskolába járnak a gyerekek, s a katolikus egyházi vezetés is csak horvát papokat küld a községbe. A horvát hivatalos szervek és a kutatók „elmagyarosodás”-ról beszélnek, de az általuk (is) tapasztaltak ennek ellenkezőjét bizonyítják.9 Az ott élők tudatában már egy az állampolgárság és a nemzetiség, sőt a hatóságok előtt anyanyelvüket sem vállalják az egymást váltó, még mindig magyarul beszélő nemzedékek.

DSCF4776 — Zsdálai gyermekek magyar nyelvű műsora 2015. márciusában az iskola épületében

Valamikor a faluban mindenki kizárólag magyarul beszélt. Ezt így meg is fogalmazták, hozzátéve, hogy „…csak a kívülről jöttek beszélnek horvátul”. Az öregasszonyoknak még volt magyar imakönyvük. Bár sok szülő a gyerekeivel csak horvátul beszél, „hogy könnyebb legyen nekik az iskolában”, az iskolások a szünetekben magyarul játszanak, egymástól tanulnak meg magyarul, még az odakerült szerbek, makedónok gyerekei is. A magyar nyelv élő voltát, erejét mutatja, hogy a Daruvárról oda nősült cseh erdész és gyerekei is beszélnek magyarul, de az utóbbiak csehül már csak értenek. A helyneveket következetesen magyarul használják: Kapronca, Szentgyörgyvár, Koprivnica, Djurdjevac helyett.

A magyarsághoz, Magyarországhoz egy sajátosan negatív képzet tapad. Részben azért – mint mondták – évszázadokon át „onnan” csak a törvénnyel összeütközésbe kerültek, pandúr, zsandár elől menekülők jöttek a faluba, akik ott, egy részben más törvények által igazgatott „társországában, másik vármegyében új életet kezdhettek.

Ezt a negatív magyarság- és Magyarország-képet csak erősítette az „informbürós” szembenállás korszakából visszamaradt, megdöbbentően erős hidegháborús-határ menti pszichózis, a gyanakvás, az ellenségkeresés, az „éberség” továbbélése. Ezért minden – magyarul beszélő – falubeli visszautasította, amikor őt magyarnak neveztem, mondván, hogy . .a magyarországiak a magyarok, mi itt horvátok vagyunk”. A Baranyából odakerült tanítónőt, aki 1981-ben egyedül íratta be magát a faluban magyar nemzetiségűnek, megkérdezték: „Ki ellen fog harcolni, ha bejönnek a magyarok?”

A tudat- és nyelvváltásra jellemző adalékok: a kaproncai autóbusz-állomáson, idegen környezetben magyarul beszélő zsdálaiak a horvátot „a mi nyelvünknek nevezték. Többen is szóltak arról, hogy a környékbeliek gúnyolják őket, mert a horvátot magyarosan beszélik, a szavakat keverve, rossz hanglejtéssel (aminek a horvátban különösen nagy jelentősége van), de a magyart is horvátosan. Amiben annyi az igazság, hogy magyar beszédjük ízes, archaikus,15 de mára már „konyhanyelv” szintre süllyedt: az elvontabb, intellektuális kifejezéseket csak horvátul ismerik. A nyelvi helyzetet bonyolítja, hogy nem az irodalmi horvátot, hanem egy táj szólást beszélnek.

Az eredmény az, hogy magyar származásukat letagadják, anyanyelvüket szégyellik, holott nem is olyan régen keresettek voltak mint tolmácsok. Azonosulni akarnak a körülöttük élő horvátokkal, és ezt a neofiták buzgalmával teszik: büszkén mesélték, hogy náluk működik a környék legjobb, leglelkesebb HDZ szervezete; ezt elismerve Tudjman is járt náluk.

Következésképpen szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy mai tudatállapotukat tekintve Zsdálán magyarul beszélő horvátok élnek. Ennek ellenére van igény az anyanyelvi oktatásra, és gyerekeiknek is átadják őseik nyelvét. A társadalmi mozgás ez ellen hat: a fiatalok nagy része városlakó, és az unokák már csak horvátul beszélnek. Végezetül a hivatalos vélemény: „Csaknem minden lakos beszél magyarul. Nemzetiségileg horvátok, bár van néhány magyar Baranyából és Magyarországról. (Az itteniek) elsajátították a magyart a szomszédos magyar településekkel fenntartott sok évszázados kapcsolatok révén, akikkel kereskedtek, összeházasodtak, és így tovább. Dél felé az átjárás a Dráván keresztül nehéz volt és veszélyes.”

A község általános jellemzői.

A bjelovári „tartomány” (régió)20 djurdjevaci „községéhez” (járás) tartozik; az előbbitől 54, az utóbbitól 25 km-re fekszik. Valójában Kapronca vonzáskörzetébe tartozik (19 km), amellyel 1988-ban 3 autóbusz-pár kötötte össze; ott van a legközelebbi vasútállomás is.21 Önálló községi

hivatala nem volt. Répással és több más környékbeli faluval együtt a djurdjevaci „néptanács”-hivatalhoz tartozott. A kirendeltségvezető, egyben anyakönyvvezető, hetente két napon tartott fogadóórát.

A faluban működött posta, orvosi és állatorvosi rendelő (egyik orvos sem lakott ott), viszonylag széles választékkal rendelkező bolt, 2 kocsma,23 mezőgazdasági, főleg gépkölcsönzéssel, értékesítéssel foglalkozó szövetkezet, katolikustemplom, óvoda, négyosztályos, részben osztott iskola,24 iskolai színjátszó-társulat, diszkó-klub, tűzoltó- és sportegyesület, HDZ pártszervezet, valamennyi horvát nyelven. A legközelebbi könyvtár Molván, mozi Golán volt, odajártak át a gyerekek. A falu eléggé elszigetelt életet élt: saját kulturális tevékenysége nem volt; időnként előadásokat tartottak a szomszédos – horvát – falvak színjátszói, tánccsoportja; sportcsapatok is jöttek onnan és – ritkán – Magyarországról.

A 8 családnál végzett adatfelvétel és elbeszélgetés arról győzött meg, hogy az ott lakók jó körülmények között éltek.25 A házak tiszták voltak és rendben tartottak; mindegyikben volt saját vízvezeték bojlerrel, de csatornázás híján emésztő gödörrel. Legtöbbje 4 szobás volt (két két, egy háromszobás és egy 4 + 2 padlásszobás). A porták, ólak, gépszínek, górék és a berendezés tisztes jólétet mutattak, nem hivalkodó gazdagságot. Minden háztartásban volt autó – keleti és nyugati márkájúak – , hűtőszekrény (általában mélyhűtővel), mosógép, porszívó, lemezjátszó, rádió és tv-készülék, helyenként képmagnó (videó) és hangszer. Könyv már alig: 5-10-40, a legtöbb 80, 1-2-3 régi, porosodó kivételével horvát nyelvűek, hiszen senki sem olvasott és írt magyarul. Valamennyien egyéni gazdálkodók voltak, akik általában 7-8 holdat műveltek; búzát, kukoricát és krumplit, takarmányt (szénát) termeltek. Egy kivétellel mindenütt volt traktor a hozzávalókkal;26 a gyümölcsöskertekben „ómát”, körtét, szilvát, diót termeltek. Minden gazdaságban tartottak legalább 3-5 tehenet, üszőt, 3-10 disznót (de volt 70 és 100 hízós állomány is), 20-50-100 baromfit, egy helyen nyulat; naponta 10-30 liter tejet értékesítettek a tejcsarnokban. Ott is voltak kettős birtokosok; 1949 után sokak földje Magyarországon maradt, s később elcserélték azokat.

DSCF4872 — A zsdálai római katolikus templom, magyar nyelvű mise vagy bármilyen hitéleti alkalom évtizedek óta nincs, egyedül Karácsonykor énekelnek hagyományosan magyar dalokat is

Az anyagi jóléttel kiáltó ellentétben volt a maradiság, szellemi igénytelenség, bezárkózás. Noha csaknem mindegyik családban a telefont említették mint a legszükségesebbet (egyetlen készülék volt a postán!), kiderült, hogy leszavazták a telefon kiépítését a faluban, mert fizetni kellett volna érte. Mindkét magyar tv-csatorna adásai kitűnően foghatók, de általában nem nézik, mert ahhoz külön antenna kell, s az pénzbe kerül. Magyarországra nem érdemes menni – legfeljebb rokonlátogatásra – , mert a dinár rossz, s nálunk drágaság van. (Pedig akár kerékpárral is átjöhetnének a szomszédos góla-berzencei határátkelőn.) Általános volt a panasz a nagy adóra, drága vetőmagra, műtrágyára, üzem anyagra, az óriási inflációra – ezek országos gondok voltak, amelyek azóta csak súlyosbodtak. A lányok-asszonyok egy része a közeli Virje gyümölcsfeldolgozójába járt át idénymunkára. Régebben a fiatalok mind elmentek, de a 80-as évek közepétől egyre többen a faluban maradtak, amint a városokban egyre nehezebbé vált az elhelyezkedés. 1988-ban 35 család, 120-150 fő dolgozott-élt Nyugat-Európában.

Természetesnek vehetjük, hogy nem is hallottak a HMSZ-ről, tevékenységéről. A „mire lenne szükség” kategóriában csaknem mindenki egy gyárat kívánt, hogy legyen hol dolgozni a fiataloknak. Ez lehetne fa- és/vagy élelmiszer-feldolgozó, varroda, ahol az asszonyok dolgozhatnának, s mellette tarthatnák az állatokat. Igényeltek gáz- és vízvezetéket, kedvezőbb hitelfeltételeket, egy jó mezőgazdasági szakboltot, kerítést a vadak ellen, mezőgazdasági-egészségügyi szaktanfolyamokat. Az egyik helyen elhangzott az, hogy jó lenne megépíteni a tervezett horvát-magyar vízierőművet a Dráván, több kisebbet (de nem egy nagyot, hogy ne pusztuljanak ki az erdők). Ami a Magyarországról jövő segítséget illeti, egy valaki emlékezett rá, hogy egy időben átjárt hozzájuk a berzencei katolikus pap; egy 41 éves nő úgy fogalmazott, hogy „…át kellene jönni, a néppel beszélgetni; ez a nép ide le van dobva, senki nem törődik vele”. Enyhíteni kellene a (magyar) vámszabályokat – a zsdálaiakkal szemben legyenek elnézőbbek. Mások olcsó műtrágyát szerettek volna hozni Magyarországról. Egy 61 éves nyugdíjas viszont kijelentette: „Mi horvátok vagyunk, nekünk mindent megad a mi országunk.”

Lehet, hogy azóta már változott a véleménye, és általában javult Magyarország és saját magyarságuk megítélése. A hallottak és látottak alapján egy dolog bizonyosan állítható: Zsdála több mint 900 magyarul beszélő polgára, szó szerint egy ugrásnyira Magyarországtól, nem veszett el a magyarság számára. Az évszázados folyamat visszafordítható, csupán kedvező nemzetiségpolitikai döntést igényel horvát részről, hivatalosan is elismerve a község magyar jellegét.

Három gyakorlati lépésre lenne szükség:

– a magyar nyelvű oktatás bevezetésére, még egy magyar anyanyelvű pedagógus odahelyezésével;

– magyarul (is) tudó katolikus lelkész kinevezésére;

– a HMSZ – addig gátolt – munkájának engedélyezésére, támogatására.

Magyarországon is tudatosítanunk kell, hogy Moldvánál sokkal közelebb is élnek magyarok ezrei, akik magyar iskola és templom híján menthetetlenül el vesznek, ha nem próbálunk meg tenni valamit állami, egyházi és társadalmi szinten egyaránt nyelvük megtartására, magyarságtudatuk erősítésére.

Az eredeti tanulmányt itt olvashatja, mely a http://adattar.vmmi.org/ oldalról származik.

Jegyzet: Napjainkban Zsdálán csak 1-4. osztályig működik iskola, a Gólai Általános Iskola kihelyezett tagozataként. Az intézményben péntekenként dupla órában magyar anyanyelvápolás (Magyar Játszóház) működik, függetlenül az iskolai oktatástól. A foglalkozást Zabján Zsuzsa tanárnő tartja, aki a baranyai Dárdáról került a faluba.

2015-ben, a pécsi egyetemisták látogatásakor, a gyermekekkel folytatott beszélgetés alapján az iskolában tanuló kisdiákok mintegy harmada beszél anyanyelvi szinten magyarul. A felnőtt lakosság túlnyomó többsége, a született zsdálaiaknak pedig egésze érti és folyékonyan használja a magyar nyelvet.