“Megbízatásunk: a Nemzet!”

Legújabb bejegyzéseink:

Hírek hónapok szerint:

.

Oldal megosztása
a közösségi médián:

Simon Barbara, a Kosztolányi Dezső Szakkollégium titkárának 2021. október 22-én, a Pécsi Tudományegyetemen elhangzott beszéde

Lehet, hogy egy kép erről: 1 személy és álló
🇭🇺1956🇭🇺
„Tisztelt Rektor Úr! Tisztelt Professzor Úr! Tisztelt Elnök Úr! Mélyen tisztelt Ötvenhatosok! Kedves Emlékező Közönség!
A Kosztolányi Dezső Szakkollégium számára rendkívül nagy megtiszteltetés volt, amikor 2018-ban, Dr. Debreczeni László és az 56-os Diákparlament Társaság ránk bízták azt a nemes feladatot, hogy a forradalom szellemi örökségét tovább őrizzük, és hozzájuk hasonlóan továbbadjuk azt a minket követő generációknak. Legalább olyan megtiszteltetés, hogy szintén az Ő felkérésükre most itt állhatok Önök előtt a Szakkollégium és az egyetemista ifjúság képviseletében.
A mai fiatalokban talán sokszor felmerülhet a kérdés, miért kell folyton olyan eseményekről beszélnünk, amik évtizedekkel a születésünk előtt történtek, miért élünk a múltban? Hiszen ezek az események a hétköznapokban sokak számára legfeljebb egy-két történelemóra anyagát jelentik. Az akkori fiatalok viszont ennek éppen az ellenkezőjét érezhették, hiszen sokáig még zárt ajtók mögött, suttogva is alig lehetett erről az időszakról beszélni.
Manapság alábecsüljük, mennyit is ér valójában az információ szabadsága és a közösség ereje. 65 évvel ezelőtt nem voltak meg az eszközök arra, hogy ilyen gyorsan, bárki bárkivel azonnali kapcsolatban lehessen. Ha akkor nincsenek azok a kis közösségek, akik nyíltan mertek egymással beszélni, ha ezek a kis közösségek nem a cselekvés mellett döntenek, és nem gyűjtenek tömegeket maguk köré, talán teljesen más világban élnénk most. És mégis, az információ-áramlás nehézségei ide vagy oda, ezek a közösségek országszerte pár nap alatt megszervezték magukat, és úgy döntöttek, nem csak összeszedik céljaikat, de ki is állnak azokért. És ahogy a későbbiekről tudjuk, sokan végül az életük árán tették ezt.
A forradalom véres napjai óta eltelt 65 évben felfoghatatlan mértékben változott meg és gyorsult fel a minket körülvevő világ. A rengeteg változás ellenére azonban, ha egy dolgot tanulhatunk a múltból az az, hogy ha nem tanulunk belőle, a történelem időről-időre ismétli önmagát. A szélsőségek ma is egyre nagyobb teret nyernek maguknak, a körülöttünk lévő világ egyre csak bonyolódik, újabb és újabb problémák keletkeznek, és a fiataloknak ma sem könnyebb bizakodva tekinteni a jövőre.
Mindezek ellenére, a döntés a mi kezünkben van.
Sokan, sok helyzetben hivatkoztak megbocsáthatatlan tetteikre úgy, hogy ők „csak parancsot követtek”.
Az évszázadok alatt megszámlálhatatlanul sokan haltak meg azért, hogy az ember szabadnak mondhassa magát, hogy legyen döntési lehetősége. Én szeretném azt hinni, hogy áldozataik nem voltak hiábavalóak.
Az embernek mindig van döntési lehetősége.
A köreinkben tartózkodó ötvenhatosainknak is meg kellett hozniuk egy döntést 65 évvel ezelőtt. Választhatták volna azt, hogy csendben sodródnak az árral, elfogadják a helyzetet és reménykednek, hogy a diktatúra vas-keze őket nem roppantja össze. Ők végül a nehezebb utat választották, még ha akkor nem is feltétlenül tudták ezt. Ők úgy döntöttek, hogy ismét kiállnak azért, amiért a világban már annyian kiálltak, amiért a magyarságnak már annyiszor meg kellett szenvednie. Még akkor is, ha a döntéseknek mindig vannak következményei is.
Sokan azok közül, akik azokban az őszi napokban a szabadságért küzdöttek, már a harcok végét sem érhették meg. Sokakat csak később ért el a megtorlás, de már ők sem láthatták a világot, aminek alakulásához oly nagy mértékben hozzájárultak. Néhányukat talán kárpótolta az élet, hiszen vannak, akik még köztünk lehetnek, és átadhatják az eszméket, amikért harcoltak. Ők már mind megtették, amit meg kellett tenniük.
De nekünk, fiataloknak is feladatunk van még. Nem szabad hagynunk, hogy nagyszüleink, dédszüleink elbeszélései csupán történetek maradjanak, amiket érdeklődve hallgatunk a vasárnapi ebédnél. Nem szabad hagynunk, hogy 1956-ról, és más, a magyarság sorsát oly nagy mértékben alakító eseményekről csak annyit tudjunk, amennyi még éppen belefér egy történelemkönyv néhány bekezdésébe.
Ahogy gondolataim elején említettem, felmerülhet a kérdés, miért is kell beszélnünk ezekről az időkről, miért kell évről-évre megemlékeznünk ezekről?
Hogy magát Dr. Debreczeni Lászlót idézzem:
„Mert a tegnapra emlékezni kell, hogy legyen holnapunk.”
Ahogy már mondtam, a történelem ismétli önmagát. Legyen szó bármelyik ideológiai oldalról, a szélsőséges nézetek, a veszélyes ideák, azok, akik akár erőszak útján is rákényszerítenék ezeket másokra, még nem tűntek el.
Ha elfelejtjük őseink tetteit, hogy miért akartak változást, hogy milyen világért harcoltak és mit adtak fel érte, hiábavalóvá válik áldozatuk.
Láthattuk már 56-ban, és láthattuk már az idők során rengetegszer, hogy ha a fiatalság összefog, nagyszerű dolgokra képesek a fényesebb jövő érdekében.
És bár sokszor inkább csak sötétséget látni az út végén, és talán könnyebb lenne a néma tömegek között elvegyülni, de nekünk mégis akarnunk kell.
Én magamnak, társaimnak, és különösen a minket követő generációknak csak azt tudom tanácsolni, hogy inkább a cselekvést válasszuk. Akarjuk eloszlatni azt a sötétséget az alagút végén. Akarjuk jobb helyként itt hagyni a Földet, mint ahogy megkaptuk, és merjünk tenni azért, hogy még generációk élhessenek jobb életet, mint ami őseinknek jutott.
De azt se felejtsük el, hogy az életben nem csupán a grandiózus tettek számítanak. Nem csak a hadvezérek, az aktivisták, nem csak a fegyverek vagy tüntetések tudják megváltoztatni a jövőt.
Tudjunk a hétköznapokban is bátran az árral szembe menni. Manapság már nem divat, de mi merjünk odafigyelni egymásra. Merjünk kedvesek lenni és példát mutatni egymásnak. Merjünk nyitottak lenni egymásra és a világra.
Hiszen akár egy apró hógolyó is képes lavinát indítani, ahogy egy, akkor még, maréknyi fiatal is képes volt forradalmat csinálni. Ahogy 56-ban szabadságharcosaink, úgy legyünk mi is a változás, amit látni akarunk a világban.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket! ”
/Simon Barbara, a Kosztolányi Dezső Szakkollégium titkárának 2021. október 22-én, a Pécsi Tudományegyetem, az 56-os Diákparlament Társaság és a Pécsi Polgári Szalon Egyesület által közösen szervezett megemlékezésen elhangzott beszéde/