“Megbízatásunk: a Nemzet!”

Legújabb bejegyzéseink:

Hírek hónapok szerint:

.

Oldal megosztása
a közösségi médián:

Barkóczi Csaba köszöntője 2019. január 23-án a Remény Útja megemlékezésen

 

Tisztelt Megemlékezők!
Kedves Barátaim!

Ötödik alkalommal gyűltünk most össze itt a Kálvária dombon, azzal a céllal, hogy méltóképp emlékezzünk a második világháborút követő délvidéki vérengzések magyar és német áldozatairól.
Bár mindannyian sokat hallhattatok már azokról a borzalmakról, amelyek e rettenetes világégés alatt Európát jellemezték; hallottatok a náci koncentrációs táborokba hurcoltak pokoli szenvedéséről, a Németország által megszállt országok polgárainak szomorú sorsáról, arról azonban talán egyikőtök sem hallott, hogy a háború lezárulását követően is léteztek Európában koncentrációs táborok. Olyan haláltáborok voltak ezek, amelyekbe a vesztes nemzetekhez tartozó lakosságot hurcolták el, s lettek áldozatai különböző válogatott kegyetlenségeknek.
S hogy hol voltak ezek a táborok? Például az egykor Magyarországhoz tartozó Szerémség, Bánság, Bácska és Drávaszög területén, ahol a megszálló szerb és horvát partizánok az ott élő magyar honfitársaink tízezreit pusztították el azért, hogy erőszakos eszközökkel megváltoztassák ezen területek nemzetiségi összetételét és ezzel saját fennhatóságukat megerősítsék.
A meggyilkoltaknak mindösszesen egy bűnük volt: magyarok voltak, magyarul beszéltek, magyarként éreztek és élték mindennapjaikat. Egész magyar közösségeket irtottak ki. 1944 novemberében magyar férfiak ezreit lőtték a Tiszába számos délvidéki magyar településen, miközben a nőket, gyermekeket, s az időseket a már említett lágerekbe hajtották.
S hogy miért érezhetjük a délvidéki magyarság kálváriáját fájdalmasabbnak a világháború valamennyi más borzalmánál?
Azért, mert ellentétben más csoportokkal, a kivégzett délvidéki magyarok családjaitól és a leszármazottaktól évtizedeken át nem kért bocsánatot senki. A kivégzések nyomait eltüntették, a tömegsírok fölé épületeket emeltek, a családtagoknak pedig tilos volt beszélni elveszített szeretteikről. Az elvett vagyont, földeket, házat sohasem kapták vissza. A kivégzett magyarokról nem készültek nagy játékfilmek, nem íródtak regények, sőt a levéltárak is zárva maradtak az eseményeket kutatni szándékozók előtt.

Tisztelt Megemlékezők!

Az út, amit ma megtettünk szimbolikus, ahogy a megemlékezés neve is mutatja. A Remény Útjával azt üzenjük a világnak, hogy annak a szűkös és megrázkódtatásokkal teli ösvénynek viszontagságai ellenére is, amelyre a magyarságot a 20. században a győztes nagyhatalmak rákényszerítették, az elszakítottságért legnagyobb véráldozatot fizető délvidéki nemzettársaink létszámukban, gazdasági erejükben és szellemi tőkéjükben egyaránt gyarapodni tudnak a 21. században.

Köszönöm, hogy meghallgattak!