“Megbízatásunk: a Nemzet!”

Legújabb bejegyzéseink:

Hírek hónapok szerint:

.

Oldal megosztása
a közösségi médián:

Barkóczi Csaba beszéde 2018. október 23-án a pécsi városi megemlékezésen

Fotó: PécsMA

 

Tisztelt Megemlékezők!

Kedves Barátaim!

 

Immár hatvankét esztendeje annak, hogy egy hideg, esős októberi reggelen a szabadság lángja beragyogta a magyar főváros Duna által kettészelt partjait, s onnan tova emelkedve lángra lobbantotta ezt a kicsiny, de erős és büszke országot. Aztán átlépve a Trianonban ránk erőltetett államhatárokon, elszakított nemzetrészeinket is cselekvésre ösztönözte. Budapest, Pécs, Mosonmagyaróvár, Temesvár, Kolozsvár, Ungvár, Kassa és Salgótarján egyszerre mozdult meg ’56 reménnyel teli októberének napjaiban. Ahogy ez a remény, a szabadság reménye egyszerre töltött el valamennyi magyar otthont szerte a Kárpát-medencében.

Magyarország és a magyar nemzetközösség az akkori világ legerősebb katonai erejével vette fel a küzdelmet az önállóság, a szabadság és a szuverenitás kivívásáért. A szovjetekkel és helytartóikkal szembeszálló magyarok, köztük fiatalok – főiskolások és egyetemisták ezrei – feladva a hétköznapok kényelmét, fegyverrel a kézben vonultak utcára, hogy a világtörténelem bírálóbizottsága előtt jelesre vizsgázzanak bátorságból és hazaszeretetből. Bátorságból, amely legyőzését jelentette ekkor a kiközösítéstől, a kiszolgáltatottságtól, a megaláztatásoktól és a fizikai megsemmisítéstől való félelemnek.

 

Tisztelt Megemlékezők!

 

Leírhatatlan, kimondhatatlan, óriási erény ez. Különösen akkor, ha vetünk egy pillantást a hazánkat 1956-ban körül lebegő történelmi helyzetképre.

Az ország a rettenetes Vörös Hadsereg megszállása alatt állt, gazdaságát idegen érdekeknek rendelték alá, a magyar embereket megfosztották munkájuk gyümölcsétől, vagyonukat elkobozták. A lakosságot a sztálini agresszió által nemzetünk nyakára ültetett kiskirályok karhatalmi szervei tartották rettegésben és terrorizálták. Mindeközben a bennünket megszálló testvéri Szovjetunióban kárpátaljai magyarok tízezreit hurcolták a Gulág poklára, míg a szövetséges Romániában magyarok százai szenvedtek börtönökben államellenes szervezkedés koholt vádjával. Hovatovább a Varsói Szerződés szerint szövetséges Csehszlovákia területén, vagy hadd mondjam így, Felvidéken, pedig javában zajlott a magyar intézményrendszer 1920 óta tartó erőszakos felszámolása.

Mindezek hallatán okkal érezhetjük úgy, hogy noha az idő kereke azóta évtizedeket forgott előre, de a bennünket körülvevő világ mintha mintsem változott volna. Bár ma nem állomásoznak idegen katonák az ország területén és karhatalmi szervek sem terrorizálnak bennünket, de ahogy régen, úgy ma is, azok, akik barátainknak mondják magukat, igaz, most épp nem Keleten, hanem Nyugaton, saját gazdasági érdekeiknek rendelnék alá a magyar gazdaságot. S ha mi ebben nem vagyunk partnerek, ha mi ebben nem működünk együtt, akkor azzal fenyegetnek bennünket, hogy megvonják tőlünk azokat a látszólag nagyvonalú támogatásokat, amelyek valójában az országból kinyert tőke mindössze töredékrészének segélyként való visszacsorgatását jelentik.

Ahogy annak idején a Szovjetunió Pártbizottsága gúnyos mosollyal szemlélte, amint Edvárd Beneš ámokfutása nyomán felvidéki magyarok százezrei kényszerülnek elhagyni otthonát, az Európai Bizottság, ugyanilyen cinkos kacsintással tűri, hogy az egyébként nyugati szövetségeseink által dédelgetett Ukrajna parlamentjében, Kijevben, kárpátaljai magyarok tízezreinek szülőföldjéről való kitoloncolását szorgalmazó petíció jelenik meg. A szintén Európai Unió tag Romániában, bár Ceausescu zsarnoki rendszere immár lassan három évtizede letűnt, napjainkban is két székely magyar fiatalembert tartanak börtönben államellenes összeesküvés és terrorizmus koholt, s valljuk be nevetséges vádjával. Mindeközben az EU és NATO tag, tehát elvileg velünk szövetséges Szlovákiában, de hadd mondjam ismét így, a Felvidéken, utolsó szellemi bástyáinkat jelentő magyar iskolák tucatjainak működését fenyegetik a szlovák hatóságok, adminisztratív és financiális okokra hivatkozva.

Noha láthatjuk, hogy Európa területén ma is számos valódi jogsértés történik, ahogy annak idején a Szovjetunió a nagyhatalmi érdekei ellen vétő, saját útját járni akaró Magyarországot megleckéztette, bár teljesen más eszközökkel, de most valami ehhez hasonló zajlik az európai színterén is. Igaz, az egykor megkérdőjelezhetetlennek tartott népi demokrácia jelszava megkopott, mára lemaradt róla a népi jelző, s helyette a liberális demokrácia fogalma vált minden kétes döntés és gaztett támadhatatlan alapjává.

 

Tisztelt Megemlékezők! Kedves Barátaim!

 

Ebben a helyzetben kell nekünk ma visszatekinteni és elismeréssel adózni az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek rendíthetetlen kiállására, s köszönetet mondani azoknak, akik vállalták az üldöztetést és a mártírsorsot az ország szabadsága érdekében. Tetteikből merítsünk magunknak erőt és bátorságot az elkövetkező küzdelmekhez és legyünk büszkék történelmünkre, keresztyén örökségünkre, magyar nemzetünkre, ezer évnél is idősebb államiságunkra! Sose feledjük, hogy nekünk magyaroknak, nem volt sosem, ma sincs szégyenkezni valónk az európai nemzetek sorában!

Legfőképp pedig ne féljünk mi magunk sem, mert bár igaz, hogy jobb Kádár János szellemét szigorúan a palackban tartani, de tudnunk kell, hogy ez a szellem, amely a mohácsi mészárlást karba tett kézzel szemlélő, hatalomra ácsingózó Szapolyait, a külföldnek mindig megfelelni akaró, 1848-ban, Erdélyben a sajátjai közé lőve Puchner Antalt, a nemzetveszejtő Károlyi Mihályt, vagy épp a szovjetek oldalán a forradalomra törő Kádár Jánost jellemezte, sohasem győzhet. Kádár térdre kényszeríthette ugyan Nagy Imrét, de sem legyőzni, sem megtörni nem tudta soha, hisz a forradalom lángja ma is a szívünkben él, de Kádár már csupán egy szégyenteljes időszak letűnt, negatív szereplője. Egy rossz emlék csupán.

Gondolataimat a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakjának, Wass Albertnek soraival zárom:

 

„Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

 

A víz szalad, de a kő marad. A kő marad.”

 

Tisztelet a Szabadságharcosoknak!  Tisztelet 1956 Hőseinek!

 

Köszönöm, hogy meghallgattak!

 

 

 

Pécs, 2018. október 23.